Luca napjáig le kellene zavarni az elnökválasztó szavazatok újraszámlálását Wisconsinban (és két további „csatatérállamban”), hogy Hillary Clinton mégis kiszorítsa Donald Trumpot az ovális irodából. 
Az újraszámláláshoz a szabadság honában nem szükséges a választási csalás megalapozott gyanúja: elég egy ötmillió dolláros adomány, az pedig rendelkezésre áll. Ha három, szoros eredménnyel záró államban sikerülne megfordítani az állást a demokraták javára, az elektorok is tehetetlenül tárnák szét a kezüket, s még négy év haladékot kaphatna a dolgokat a feje tetejére állító, de politikailag kétségkívül korrekt világrend. Ez esetben tárgytalanná válnának a republikánus kormányalakítási bejelentések, a háborús veszélyt vizionáló liberális jóslatok, akárcsak Orbán Viktor washingtoni meghívása.

Orbánt épp a világpolitikai szimata miatt emlegeti mostanság gyakorta a világsajtó (a migránsügyre való gyors ráérzése után már másodízben): ez a combosodó legenda is megtépázódna a wisconsini bravúrral. Jóllehet az újraszámlálást a zöldek kezdeményezték, miért van mégis olyan érzésem, hogy a Soros–Clinton-tengely nem tud veszíteni?

De tud-e veszíteni a magyar ellenzék? Szorgosan gyakorolja (2010-ben, 2014-ben), de még nem igazán tudott belejönni. Egyelőre 2018-ig látnak el, ami vészesen közeledik, de pártjai egyelőre csak marakodnak, egymást nyírják: még a kormányfőjelölti casting is elérhetetlen messzeségben lebeg. Pedig úgy vágynánk már egy kis felhőtlen politikai kabaréra! A legkonstruktívabb még a Kőszeg Ferenc nyomán kibontakozó nagykoalíciós ajánlat: vegyék be a buliba a balliberális blokknál önmagában is nagyobbnak tetsző Jobbikot, s az orrukat befogván sorakozzanak fel az új vezér, Vona Gábor mögött, a szent cél, Orbán leváltása érdekében. Valóságos mesterterv: hogyan lehet egyszerre ledarálni az egykori Beszélő szellemi hagyományát, a maradék MSZP-t, továbbá egyszer s mindenkorra a Jobbikot? Második nekifutásra pedig jöhetne a nemzetmentő Gyurcsány. A frenetikus forgatókönyv akár a fideszes politikai boszorkánykonyhában is megszülethetett volna.

Mindez arról tanúskodik, hogy pillanatnyilag kizárólag a kormánypártoknak van 2018-on túlmutató politikai vízió­juk. S nem is annyira a cikluson átívelő hatéves tervek miatt, hanem például abból kiindulva, ahogyan az alkotmánybírák megválasztását kezelték. A kormányoldal lényegében belement abba, hogy az LMP korábbi jelöltjeit támogassa, ha a kis párt cserébe biztosítja a hiányzó voksokat a kétharmadhoz. Formailag tehát az LMP volt konstruktív; a valóságban – talán hosszabb távú politikai hátrányokat is begyűjtve – a Fidesz és a KDNP.

Elszoktunk már a konstruktivitástól, pedig a koalíciós kormányzás idején a kérdés a politikai mindennapok része volt. De miért éltek Orbánék épp itt és most ezzel a meglepő eszközzel? Az alkotmánymódosítási kísérlet sikertelensége után nyilván hasznosnak tűnt egy fajsúlyos ellenpéldát felmutatni: a Kőszeg-féle szivárványkoalíció nem valóságos szövetség; egy érdekalapú ék az érdekegyezést is szétfeszíti. Az LMP – ellentétben a baloldali törmelékpártokkal és a karakterét feladó Jobbikkal – egyelőre még elvi alapokon áll. Ezért aztán megkapták Gyurcsányéktól a „kollaboráns” minősítést, a DK meg az LMP-től a „hitvány” jelzőt.

Schiffer Andrástól, a nyáron ügyvédnek visszavonult LMP-extárselnöktől tudjuk: őt hívta fel Gulyás Gergely az ajánlattal. Még egy gólt is elszalasztott a magyar–svéden, mialatt összehozta Hadházy Ákossal. Schiffer szerint ez „nyilván egy pártközi, pártpolitikai pókerjátszma, ahol Orbán Viktor fel akarta mutatni, hogy nincs feltétlenül szüksége a Jobbikra”. Akár olyan áron is, hogy az Alkotmánybíróság barátságtalanabb lesz velük. Hogy a „hitvány” DK, amely rendre hivatkozik a neki tetsző alkotmánybírósági döntésekre, szivárványkoalíciósan kollaboránsozik, az már csak járulékos eredmény.

Schiffer rettenetesen unja, hogy más pártok mondják meg neki, ki a magyar vagy ki a demokrata. Kétségkívül szuverén véleményalkotó: Trumpról és Clintonról szólva neki egyik rosszabb, mint a másik. Mintha csak a belpolitikáról beszélne. Hillary kioktató, nagyképű demokráciaexportőr, Donald pedig nagyon is az elit embere, egy klímaszkeptikus bohóc, akiről a kampányban kiderült, hogy „nem feltétlenül képes az indulatain uralkodni, ami azért egy atomtáska kezelőjénél nem feltétlenül előnyös tulajdonság”. Hogy a törő-zúzó Clintonnénál előnyös-e, arra nem tért ki. Úgyhogy fogalmunk sincs, kiért szorítsunk Wisconsinban.